Kétharmadjaim

Vége a munkának, hazaérek. Belépek az ajtón, villany fel, redőnyök fel. Leülök. Zavaró csend. Felkelek. Kimegyek a konyhába és forralok vizet egy hamarkávénak. Jé, milyen szép rend van. Ja, nem. Mindennek hiányzik a kétharmada.
Kész a kávé. Elrakom a második bögrét. Hol van Rebus kajáscumisa? Gyorsan elmosogatom. Ja, nincs itt. Az is nyaral a kislányommal és az édesanyjával vidéken. Jól vannak, imádom őket, ők is imádnak, csak nekem dolgoznom kell itthon.
Szeretem a technikát. Így kapok napi képeket róluk, meg videotelefonálunk. Rebeka még nem teljesen érti a 2D apát, de amikor elkezdem énekelni a fürgerókalábakat felderül az arca. Apánakmosolyt kapok. A "jön Vuknál" furán csuklik el a hangom, de hálistennek nem veszik észre. Azért jó, hogy nem full HD még a facetime.
Most már egész este vigyorgok.
Nehezen alszom el, nem szuszognak itt, mint fél éve (hat éve) minden nap. Bele kell hozzá ájulni valami filmbe vagy sorozatba. 3-as felett már zavaróan hangosnak érzem. (Régen 7 alatt nem hallottam mit mondanak.)
Ők az én kétharmadjaim.
Megrögzött, javíthatatlan családapa lettem...